Mangosztán-történelem

A mangosztán (Garcinia mangostana) egy mutatós örökzöld trópusi fa, amely Délkelet-Ázsiában őshonos. Gyümölcse fanyar-édeskés ízű. A mangosztán fa kizárólag a trópusi éghajlati viszonyok között él meg, kedvező feltételek mellett a lassan növő mangosztán fa elérheti akár a 9-10 méteres magasságot is.

Egyes mangosztán fák akár több mint 1000 gyümölcsöt is hoznak szezononként, a mangosztán fáról évente 2-szer lehet gyümölcsöt betakarítani. 
A mangosztán fájának vastag, sötétzöld, fényes levelei vannak, melyek 15-25 cm hosszúak. Virágai rózsaszínek. A gyümölcs nagyjából akkora, mint egy kisebb narancs, kerek formájú, a két végén lapos. A gyümölcs héja kemény, vastag, mélybordó/lila héja van, belsejében a fehér gyümölcshús a narancshoz hasonlóan gerezdekre oszlik.
A lédús gyümölcshússal és egyedien finom ízzel rendelkező mangosztánt Délkelet-Ázsiában már évezredek óta termesztik.

A térségben egy legenda alapján az ’Istenek Gyümölcsének’ nevezik: A történet szerint Buddha napkeltekor egy fehér elefánton az erdőben járva megpillantotta és megízlelte a mangosztán gyümölcsét. Jótékony hatását rögtön érezte magán, így azon nyomban megáldotta a mangosztánt, és a mennyek ajándékaként az embereknek adományozta.
Hogy ezek után pontosak akarunk lenni a mangosztán származásával kapcsolatban, akkor nehéz dolgunk adódik. Nehéz ugyanis földrajzilag behatárolni a mangosztán pontos származási helyét. Egyes feltételezések szerint, a Maláj-félszigetről, a Szunda-szigetekről vagy a Maluku-szigetekről származhat.
A mangosztán gyógyhatásait nagyon hamar felismerték a helyiek. A gyümölcs szárított héjat hagyományosan már több 100 éve használták vérhas, hasmenés, fájdalom, fekélyek és fertőzések kezelésére. A mangosztán héjából olyan őrleményt készítettek, amely külsőleg alkalmaztak bőrbetegségek és bőrproblémák enyhítésére. Teát is főztek belőle.
Gyógyászati használatáról a kínai Ming-dinasztia idejéből (1368-1644.) már vannak dokumentált feljegyzések!

A trópusokon a mangosztánt számos országban, különböző népcsoportok használták, különböző célokra:

• Thaiföldön fertőzött sebek, malária, húgyúti fertőzések, szifilisz és gonorhea kezelésére alkalmazták.

• Indiában Az első fát állítólag 1881-ben Madras-ban (?) Az indiai őslakosok a mangosztán szárított héjával gyógyították a krónikus vérhast, hasmenést és egyéb gyomor –és bélrendszeri problémákat.

• A Fülöp-szigeteken láz, hasmenés, vérhas és húgyúti fertőzések ellen használták.

• A Karib-térségben miután meghonosodott, a mangosztánból fáradtság ellen és az energiaszint növeléséhez teát főztek.

Dél-Amerikában a brazilok mangosztán teát ittak az emésztés javítására, Venezuelában pedig bőrfertőzéseket is kezeltek mangosztán-főzettel.

A mangosztán latin nevét (Garcinia Mangostana L.)  a francia felfedezőről, Laurentiers Garcinról (1673-1751) kapta. Laurent Garcin mondta ki először, hogy a mangosztán feltehetőleg Délkelet-Ázsiából ered. Garcin így írt róla: “Ezt a gyümölcsöt az ember kellemetlenségek nélkül eheti és ez az egyetlen, amit a betegek is aggályok nélkül fogyaszthatnak. Nagyon egészséges, üdítő és még jobban élénkít, mint az eper.”
A mangosztán eljutott a Nyugatra is. A viktoriánus korabeli Angliából már vannak feljegyzések, arról, hogy Viktória királynő olyannyira megkedvelte a mangosztánt, hogy megkísérlelte termeszteni a „Ködös Albionban”.
Az Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériuma 1906-ban kapta meg a mangosztán magokat, melyeket termesztésre szántak. Azonban a magoknak csak nagyon kis része maradt életképes. Mivel Észak-Amerika és Európa trópusi övezetekben nem dúskál, ezért a két kontinensen nem sikerült meghonosítani a mangosztán termesztését.
A mangosztánról elmondható, hogy általában nem él meg a trópusokon kívül (egyedi esetekben kis számban, speciális melegházakban), mégis, manapság egyre népszerűbb a nemzetközi piacokon. A mangosztán iránt nagyon megugrott az érdeklődés az utóbbi években köszönhetően annak, hogy a tudomány alaposabban feltréképezte a  gyümölcs gyógyhatásait és különleges összetételét.